Jó néha újranézni olyan alkotásokat, amikben nem csalódhatunk, mert eleve tudjuk, hogy jó. Néhány szuperakciósan megvásárolt blu-ray lemez nosztalgiát indított be nálam, és úgy döntöttem, újranézem fiatalkorom egyik meghatározó filmsorozatát. Nem tettem rossz lóra.

Harry Potter csodálatos világa jó kezekbe került 2001-ben: Chris Columbus angyali türelemmel indította útjára a kis túlélő történetét, mely a mai napig gigászi népszerűségnek örvend. Az első könyv, a Bölcsek köve története mindent eldöntő fontossággal bírt. Ekkor kellett észnél lenni, lerakni az alapokat, letisztázni az adaptálás folyamatát az írónővel, J. K Rowlinggal, és ekkor kellett életre kelteni szinte minden egyes, kisebb-nagyobb fontossággal bíró karaktert. A legfontosabb feladat volt megtalálni a tökéletes Harryt, Ront és Hermionét, s felépíteni köréjük egy olyan Roxfortot, ami nem okoz majd csalódást az akkorra már oly közkedveltté vált regények olvasóinak. Azt hiszem, így 17 év távlatából már könnyű kijelenteni, milyen jól döntött a rendező, valamint David Heyman producer, amikor Daniel Radcliffet, Rupert Grintet és Emma Watsont választották a három főszerepre. De akkoriban minden ezen állt, vagy bukott. A gyerekek 1-2 szerepléstől eltekintve szinte amatőrök voltak, ezért még inkább dicséretre méltó Chris Columbus munkája. Ennyi gyereket koordinálni, rávenni a színészkedésre igencsak nehéz munka lehetett, de mindennek nyoma sincs a képernyőn.

A varázslók világát csodálatosan tárja elénk ez a film, a lehető legjobb adaptációja a könyvnek. Néhány apróbb változtatástól, kihagyástól eltekintve valóban hű maradt az eredeti regényhez mind szövegében, és hangulatában. Harry Potter 11. születésnapján elstartolnak a visszafordíthatatlan események,  általa kerülünk egyre közelebb ehhez a lenyűgöző világhoz, mely Harry mint kívülálló, muglik (varázstalan emberek) között felnőtt, árva gyerek otthonává, s vele együtt a mi otthonunkká is avanzsál a film végére. Repül az idő a 2 óra 32 perc alatt, és bármennyire is gyerekeknek készült a film, úgy gondolom, a felnőtt néző is szívesen veti bele magát a történetbe. Mágikus díszletek és helyszínek, bravúros színészi alakítások  képezik már az első film alapköveit. Bár hamarabb olvastam a történeteket, mint láttam volna őket, ma már nem tudnám máshogy elképzelni sem McGalagony professzort, sem Pitont, és mindig is Robbie Coltrane lesz számomra a tökéletes Hagrid, és harminc év múlva is Tom Felton arca fog beugrani, ha valaki annyit mond: Draco Malfoy.

A remek szereplőgárda szintén a készítők érdeme, jól érezhető a filmből, hogy a legapróbb részletekre is figyeltek, minden karakternek csodálatos színészeket akartak megszerezni. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy egy kivételével (haláleset miatt) minden színész megmaradt a szerepében egészen az utolsó filmig. Örülök, hogy újra felültem a Potter-hullámvasútra, mert Rowling világának remek érzés részese lenni. Az első film a bevezetés, a felkészülés a közelgő sötétségre, egy kedves, családi mese, melynek legfontosabb üzenete, hogy az ember bármit elérhet, ha küzd érte. Dumbledore szerint a szeretet a leghatalmasabb erő a világon, és ez valóban így van: Harry a szeretet, és a barátok útján lesz képes megerősödni, hogy aztán majd felvehesse a pálcát a világ legborzalmasabb, legádázabb varázslója, a gyilkos Voldemort ellen. Folyt. köv. :)

Legnagyobb sajnálatomra az utóbbi évekből hiányoztak a világ-elpusztulós, szem nem marad szárazon attól, amit látni fogsz-féle amerikai katasztrófafilmek. Várhattak volna a készítők addig, míg egy jobb sztori akad horogra, mert a Geostorm-mal megint nem sikerült feléleszteni az egykor oly népszerű műfajt.

Sajnos a film egy kissé átverés: burkolatát tekintve katasztrófafilmnek tűnik, tartalmilag viszont kong az ürességtől. Nagyon rövid, húsz-harminc másodperces katasztrófaszekvenciák és kellemetlen, művi párbeszédek váltogatják egymást a képernyőn, és a folyamat végére kapunk egy komolytalan, szinte élvezhetetlen, de leginkább semmilyen akció-katasztrófa-hibridet.

A film kiindulópontja szerint a világ eljutott egy olyan szakaszba, amikor az embereknek (nemzetektől függetlenül, ha-ha-ha...) össze kell fogniuk egy fennköltebb jó érdekében. Máskülönben jönne a pusztulás. Így a főszereplőnk, Jake (Gerard Butler) vezetésével az emberiség összetákol egy olyan masinát, mely gyakorlatilag karbantartja a természet uralhatatlan erejét. Nem sokáig lehet örülni: a gépezetet már meg is buherálták a szemetek, akik a különböző városok elpusztítását természeti katasztrófák sorának következményeként kívánják beállítani, de ekkor a kirúgott, erkölcsileg meggyötört, megalázott Gerard Butler jön, és rendet tesz a gépet felügyelő multi-kulti csapat háza táján az űrben.

Az a helyzet, hogy a hazafiság reprezentációjának tekintetében Hollywood alkalmanként hajlamos túlzásokra. Ebbe a hibába a Geostorm forgatókönyve is beleesett. Szörnyűség lenne ugyanis, ha Amerikának az ominózus gép felügyeletét, mely a Dutch Boy nevet kapta, ki kellene adnia a karmai közül, és a továbbiakban nemzetközi felügyelet alá kerülne... Persze, felhasználható lenne akár a becses országuk ellen is. Ilyen, és ehhez hasonló mozgatórugók vezérlik az antagonista cselekedeteit, de ezek az egyébként megérthető motivációk a semmirekellő szereplőknek és az unásig ismételt eseményeknek esnek áldozatul. Micsoda meglepetés, hogy Ed Harris karakterének fáj a foga az elnök állására, ő a támadások szülőatyja, akinek a lelkén ott szárad annak a rengeteg embernek a halála?! Pont Ed Harris? Nahát! Végülis nem is gondoltam volna rá, azok után, hogy amióta élek, úgy él az emlékezetemben, mint aki minden szerepében egy utolsó rohadék... Abbie Cornish és Jim Sturgess évődése kifejezetten nevetségesként hat a képernyőn, a kettősük számomra egész egyszerűen élvezhetetlen. Kínos, nagyon kínos párbeszédek azok, amiket nyomatnak. Gerard Butler mellett meg az a nő az űrben (Ute...) teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Hogy lehet egy ilyen esetlen, jellegtelen nő a vezető egy ilyen fontos ügyben? Hihetetlen, hiteltelen, és érdektelen az egész.

Mindezek a kisebb-nagyobb hibák nem lennének végzetesek, amennyiben egy-két szerencsétlen párbeszéd között kapnánk néhány hosszabb, kidolgozottabb katasztrófa-jelenetsort, amin legeltethetnénk a szemünket. Hiszen a 2000-es években újra népszerűségnek örvendő, új katasztrófafilm titka és sikere is többek között ebben állt: kapcsolatot, ugyanakkor egyensúlyt hozni a természeti katasztrófa képsorai és a szereplők cselekedetei között. A Geostorm néhány katasztrófa-perce elveszti jelentőségét, nem kap elegendő teret a történetben. A pusztulás jelenetsorai csak eszközként, szünetként vannak odadobálva az események közé, és a helyenként látványos pillanatok (pl. Rio de Janeiro pusztulása) mellé sajnos bekerül egy-két kevésbé jól mutató katasztrófaszekvencia is (a fináléban a villámok például kifejezetten olcsónak tűnnek).

Összességében, akinek nem szívügye a katasztrófafilm, és épp emiatt nincsenek is nagy elvárásai a Geostorm-tól, szuperül fog szórakozni a röpke 1 óra 50 perc alatt, de mindez valószínűleg csupán egyszer történik meg az életben, mert 1 hét múlva már arra sem fog emlékezni, hogy látta a filmet.

Az eredeti, 1982-es Szárnyas fejvadász szerintem klasszikus, az öcsémen kívül remélhetőleg a világon mindenki látta. A 2049-ben játszódó folytatás azonban olyan pofásan veszi fel a több mint 30 éve elejtett fonalat, hogy még az is képbe kerül, aki ne adj' Isten, az öcsém táborát erősíti.

Tényleg gördülékeny az átkötés az előzményből, annak ellenére, hogy a régi hős, a sokak szíve csücske Deckard a film feléig fel sem tűnik a vásznon, addig mindössze egyszer ejtik ki a nevét. Ez persze rosszat is jelenthet, hiszen joggal kérdezhetjük, hogy "milyen folytatás már az, amelyikhez látni se kell az előzményt"? A Szárnyas fejvadász 2049 esetében viszont ezt kissé szőrszálhasogatásnak érezném, mivel, mint már említettem, attól a ponttól kezdve, hogy Deckard ismét a történet szerves részét képezi, a sztori beindul, és ha a finálé nem is üti meg az első film showdown-jának katartikus tónusát, csak kicsivel marad alatta.

Nem vagyok nagy Ryan Gosling rajongó, de azt el kell ismernem, hogy jót tesz a jelenléte a film első részének. Újoncként, az ő szemszögéből könnyű visszarázódni/belerázódni a futurisztikus világba, s mindezt nagyban segítik Roger Deakins lenyűgöző totálképei. A tőle már megszokott színvonalú, zsigerig ható látvány tökéletes kiterjesztése az első filmbeli város képének. Jól érezhető, hogy Denis Villeneuve és operatőre nem először dolgoznak össze az egyedi hangulatvilág megteremtésében: korábban párban tették le az asztalra a 2013-as Fogságbant, a hidegrázós Ellenséget, valamit a méltán híres Sicario- a bérgyilkost 2015-ben.

Szó sincs azonban arról, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-et csak a kiváló operatőri munka miatt lenne érdemes megnézni. A film alapvetően jó történettel dolgozik, mely csak néha-néha bukdácsol, ami azonban még megbocsájtható szinten marad. K ügynök nyomozása egy rég eltűnt gyerek után egyre inkább bonyolódik. A film nézése közben hirtelen arra lettem figyelmes, hogy szurkolni kezdtem a fiatal fejvadásznak. Szorítottam neki azért, hogy igaza legyen, és ne csak remélhesse a szíve mélyén, hogy ő az a mérhetetlenül fontos gyermek akit mindenki eszeveszetten keres.

Szuper érzés volt Harrison Fordot egy régi karakterként újra üdvözölni, bár meg kell hagyni, immár jóval kisebb jelentőséggel bírt a történet szempontjából. Jó nézni a lányokat is, Robin Wright-nak mindig lehet örülni, a csábos hivatásost alakító Mackenzie Davist meg most már lassan mindenbe bele fogják passzírozni a túlhypeolt Black Mirror epizód (San Junipero) miatt. Ana De Armas K plátói szerelmeként szintén jó választás volt, szuperül mutat a vásznon, ugyanakkor szintén elmondható ez az antagonista henchwomanről (Sylvia Hoeks) is, aki azonban helyenként elég ijesztő is tud lenni. Jared Letót viszont úgy, ahogy van, szerintem totál felesleges volt szerződtetni a filmre. Próbáljátok ki: nézzétek meg a filmet, és utána gondolatban vegyétek ki belőle Jared Leto karakterét. Minek van benne? Ugye, hogy nélküle is bőven működik?

Számomra a jó magyar film receptje viszonylag egyszerű. Szerethető karakterek, hiteles, valósághű történet, jól eltalált poénok adják az alapanyagot, és persze az sosem árt, ha mindezek mellett van még egy kis Anger Zsolt is. A Brazilok teljesíti ezeket a kritériumokat.

Egy a filmbeli Acsához nagyon hasonló kis vidéki faluban nőttem fel, így a film már a nyitóképével, valamint Fábián első monológjával elnyerte a szívemet. Ismerem ezt a közeget, ezért a kezdetektől fogva jól szórakoztam a Puporka família mindennapjain. Ilyen polgármester, vagy ilyen pap, mint Csaba atya létezik, a falusi bajnokság igenis ennyire fontos, és pontosan így néz ki egy sokadik falunap, ahol Gáspár Laci a várva várt aktuális fellépő.

A hányattatott sorsú Puporka család a legnagyobb fiú, Áron vezetésével veszi fel a harcot a Hivatal (mint csapat és szervezet) ellen, akik mindig is megvetéssel, és csupa rosszindulattal viseltettek a község roma lakosai iránt. A Brazilok viszont bíznak önmagukban, felveszik a kesztyűt és a csukát a szemét alpolgármester és társasága ellen. Fábián, aki még azt is megtanulta, hol található a földgömbön Brazília, a legszerethetőbb magyar gyerekszereplők egyike, Kalános nemes egyszerűsége még az árulása ellenére is bűbájos, Áron pedig a tipikus szépfiú, aki született vezető, arra termett, hogy ezt a kezdetben céltalan, vérszegény testvérközösséget összefogja.

Érzelmi mélypontok és csúcsok jó ütemben váltogatják egymást. A csapat polgárpukkasztó keresztülfuttatása a falun társadalmilag teljesen elfogadhatatlan, felháborító, de néhány jelenettel később helyre is billen a balansz, amikor a falunapi verekedés miatt Acsa teljes lakosságát lecsukják. Később Puporka Áron kivételével (büntetett előéletére hivatkozva) mindenkit kiengednek, így újra teret nyer az igazságtalanság, melyre derült égből érkezik majd a válasz a gonosz alpolgármesternek, ráadásul nem kisebb személytől, mint a saját fiától.

Puporka Rozi és a kezdetben gyűlölt Török szerelme hozza meg az áttörést a két tábor között, mely a bajnokság döntő meccsén hatalmas jelentőséggel bír, és bár a film a győztes csapat örömével véget ér, abszolút pozitív a sztori kicsengése. Remélhetjük, hogy a két ellentábor közötti határok egyre inkább elmosódnak, és egy Rozi is rendesen, teljes emberként, egyenlő félként kezelve dolgozhat majd a hivatalban.

A fizikai rosszullét kerülget minden egyes alkalommal, amikor meglátom Javier Bardemet. Mégis rávetemedtem a Mother!-re, egyrészt, mert csípem Jennifer Lawrence-t, másrészt  pedig meghajlok Aronofksy tehetsége előtt. A kíváncsiságom látványos káosszal lett kielégítve.

Az a jó ebben a filmben, hogy nagyon fokozatosan, apró, már-már észrevehetetlen darabkákban adagolja a szüzsébe beépülő szürreális elemeket. Egészen sokáig azt az érzést kelti, mintha ezt a történetet meg lehetne, vagy meg kellene értened. Hihetetlen óvatossággal lépked a sztori egy bizonyos irányba, ahová ahogy megérkeztél, hála a jól megkomponált felvezetésnek, egy szempillantás alatt el lehet engedni az egészet. Ed Harris és Michelle Pfeiffer rettenetesen idegesítő jelenlétét a film a végletekig fokozza, melynek szörnyű levezetése a Gleeson-fiúk alig pár perces, vadállati showdown-jával indul, és egy brutálisan bizarr halotti torba torkollik. Nem sokkal az idegen család tragédia után indulnak el főszereplőink a lejtőn lefelé, ahonnan visszanézve az emlegetett tor már csak egy nevetséges, jelentéktelen eseménynek tűnik.

Bár több árulkodó jel arra mutat, és azt gondolnánk, hogy a feleség és a ház közé tehető az egyenlőségjel, Aronofsky csavar a történeten. Idővel nyilvánvalóvá válik, hogy ennél sokkal többről van szó: a lány a férj írói válságával áll szoros kapcsolatban. Egy jótanács: ne vegyél mindent készpénznek, gondolkodj metaforákban, és próbáld úgy nézni, hogy amit látsz, az nem az igazság. Az a valós, ami mögötte van: mintha a sorok között olvasnál. Ha így nézed, van esély rá, hogy tetszeni fog. Ha nem, soha többé nem akarod majd újra látni a Mother!-t.