A fizikai rosszullét kerülget minden egyes alkalommal, amikor meglátom Javier Bardemet. Mégis rávetemedtem a Mother!-re, egyrészt, mert csípem Jennifer Lawrence-t, másrészt  pedig meghajlok Aronofksy tehetsége előtt. A kíváncsiságom látványos káosszal lett kielégítve.

Az a jó ebben a filmben, hogy nagyon fokozatosan, apró, már-már észrevehetetlen darabkákban adagolja a szüzsébe beépülő szürreális elemeket. Egészen sokáig azt az érzést kelti, mintha ezt a történetet meg lehetne, vagy meg kellene értened. Hihetetlen óvatossággal lépked a sztori egy bizonyos irányba, ahová ahogy megérkeztél, hála a jól megkomponált felvezetésnek, egy szempillantás alatt el lehet engedni az egészet. Ed Harris és Michelle Pfeiffer rettenetesen idegesítő jelenlétét a film a végletekig fokozza, melynek szörnyű levezetése a Gleeson-fiúk alig pár perces, vadállati showdown-jával indul, és egy brutálisan bizarr halotti torba torkollik. Nem sokkal az idegen család tragédia után indulnak el főszereplőink a lejtőn lefelé, ahonnan visszanézve az emlegetett tor már csak egy nevetséges, jelentéktelen eseménynek tűnik.

Bár több árulkodó jel arra mutat, és azt gondolnánk, hogy a feleség és a ház közé tehető az egyenlőségjel, Aronofsky csavar a történeten. Idővel nyilvánvalóvá válik, hogy ennél sokkal többről van szó: a lány a férj írói válságával áll szoros kapcsolatban. Egy jótanács: ne vegyél mindent készpénznek, gondolkodj metaforákban, és próbáld úgy nézni, hogy amit látsz, az nem az igazság. Az a valós, ami mögötte van: mintha a sorok között olvasnál. Ha így nézed, van esély rá, hogy tetszeni fog. Ha nem, soha többé nem akarod majd újra látni a Mother!-t.